A tündérmesék gonoszai a gyenge pontjaim.
Felismerem a negatív hősöket. Ismerem őket. Olyanok, akárcsak én. Oké, azért csak egy pontig – úgy értem, én sosem utasítottam a vadászomat olyasmire, hogy mondjuk vágja ki valakinek a szívét… legalábbis még nem –, de mint nekem, az antihősöknek is megvannak a maguk hibái.
A természetfeletti erejük ellenére az antihősök nagyon is emberiek. Önzőek. Türelmetlenek. Mérgesek. A vágyaik vezérlik őket. Túl hangosak. Túl nyomulósak. Olyan dolgokra vágynak, amelyekre nem lenne szabad. Presztízs. Paloták. Hatalom. Vagy épp egy furcsa bundakabát kutyaszőrből.
A Csipkerózsika volt az egyik kedvenc tündérmesém gyerekként, és Demona volt a kedvenc antihősöm. Imádtam a szarvait és a hosszú vörös körmeit. A bennem élő jövőbeli egomániás író imádta, hogy amikor megszólalt, minden megállt körülötte. Mindenki csak rá figyelt. A szavainak súlya volt.
De egyben sajnáltam is. Tudtam, hogy miért viselkedett gonoszan – a király és a királynő bulit rendezett, amire nem hívták meg, és ez felbosszantotta. Tudtam, hogy az milyen érzés. Amikor kicsi voltam, a legjobb barátom a szomszédban lakott. Állandóan együtt játszottunk. A házaink egy falon osztoztak, mi pedig egy szíven. Legalábbis én ezt gondoltam. Egészen addig, amíg egy nap megjelent egy másik kislány a barátnőmnél, és a BFF-em nem engedte, hogy csatlakozzak hozzájuk. Bementek a házába, becsukták az ajtót, és engem egyedül hagytak odakint. És hogy jó hősnőként viseltem-e a szívem összetörését, egy dallal a szívemben és a boldogság madarával a vállamon?
Ugyan, dehogy. Odamasíroztam a korábbi legjobb barátom ablaka alatti füves részre, és hát… elengedtem magam. Tomboltam. Átkokat szórtam a barátom fejére. Sötét és irtózatos bosszút esküdtem. Döngő léptekkel járkáltam körbe, mint egy mélynövésű Lear király. Olyan sokáig folytattam és olyan hangosan, hogy végül az anyukája felhívta az enyémet, mire anya kijött hozzám, megragadott és becipelt.
Demona nagyon le lett volna nyűgözve.
Volt még egy történet, amit még a Csipkerózsikánál is jobban szerettem: Hamupipőke. Amikor öt- vagy hatéves voltam, elbűvölt a történet Arany Könyv verziója, amit Retta Scott illusztrált.
De nem Hamupipőke miatt.
Kedveltem Hamupipőkét, és tényleg nagyon sajnáltam őt, de nem tudtam vele azonosulni. Egyáltalán nem hasonlítottunk. Ő mindig jó és kedves volt. Én nem. Kecses lába volt. Az enyém nem volt az. Mindegy, milyen rosszra fordult a sora, ő csak mosolygott. Mosolygott tálcával mindkét kezében, sőt még a fején is volt egy. Mosolygott, amikor vajat köpült. Mosolygott, miközben főzött és takarított. Még a könyv utolsó oldalán is mosolygott, mikor feleségül ment a herceghez – egy hapsihoz, aki idősebb volt, mint az apukám. Ezt nem tudtam megérteni.
A csúnya mostohatestvéreit viszont értettem. Ők voltak azok a karakterek, akik lenyűgöztek. Akárcsak én, ők is ügyetlenek és ügyefogyottak voltak, és önuralom terén sem álltak jól. Gyakran voltak féltékenyek és durvák. Akárcsak én. Utálták a házimunkát, és imádtak aludni. Hasonlóan hozzám.
Emlékszem, hogy amikor a nagymamám olvasta nekem a történetet, rájöttem – úgy a történet közepe felé –, hogyan fog végződni a dolog. Világos volt, még gyermeki elmém számára is, hogy az erőegyensúly jelentősen meg fog változni – és hogy Hamupipőke győzni fog.
Muszáj volt neki. Végül is a mostohatestvérei csúnyák voltak.
De Hamupipőke? Ő gyönyörű volt.
És még egy ötéves is tudja, hogy a szépség mindig nyer.
És valóban, Hamupipőke győzedelmeskedett. Megkapta a férfit, és hátrahagyta kemény életét. De még sok idővel is azután, hogy a nagymamám becsukta azt a könyvet – napokkal, évekkel utána –, soha nem Hamupipőke volt az, akire gondoltam. Hanem a mostohatestvérei.
Mi történt velük? Disney Anasztáziájával és Drizellájával? A történet régi verziójában szereplő lányokkal, akik annyira akarták a herceget – vagy legalábbis azt parancsolták nekik, hogy ezt tegyék –, hogy képesek voltak darabokat levágni magukról, hogy megszerezzék őt.
Milyen volt nekik mindig csak a második legjobbnak lenni? Kevesebbnek? Hiányosnak? Ha veled történt volna, nemesen, bájosan és bátran néznél szembe a fájdalommal? Vagy hisztiznél, akárcsak én?
Mindig azon tűnődtem, hogy a mostohatestvérek sajnálták-e azt, ahogyan viselkedtek, vagy nem. Megházasodtak vajon? Talán kibékültek Hamupipőkével, és a palotában éltek. Talán poros, öreg remetékké váltak. Vagy elhagyták az országot. Vagy nyitottak egy plus-size cipőboltot.
Az elmúlt évben, egy élethossznyi tűnődés után, úgy döntöttem, hogy végre ki kell találnom.
Hogy miért most? Mi hajtott? Nem vagyok teljesen biztos benne.
Talán a Szépség és a Szörnyeteg: Elveszve egy könyvben megírása, és még egy csúnya karakter, a Szörnyeteg társaságában eltöltött idő volt az. Talán a Fatal Throne, VIII. Henrik feleségéről szóló könyv egy részének megírása, és a karakteremmel, Klevei Annával eltöltött hónapok, akitől Henrik azért vált el, mert nem találta őt vonzónak. Vagy talán a 14 éves lányommal eltöltött idő volt az, aki a nehezebbik úton tanulta és tanulja azt a tényt, hogy nemcsak az intelligenciája, a derűs természete vagy a kedves, nagylelkű szelleme alapján ítélik meg – hanem a külseje alapján is.
Szóval ezzel a valószínűtlen szövetséges trióval – a Szörnyeteggel, Klevei Annával és a lányommal, Daisyvel – visszamerészkedtem Hamupipőkéhez. A kis Arany Könyvem rég eltűnt, de megtaláltam Retta Scott képeit online. Úja elolvastam a Grimm testvérek és Charles Perrault verzióit.
Évtizedek teltek el, mióta a nagymamám ölében ülve megtudtam – ahogyan ez egész biztosan a nagyival is megtörtént egyszer –, hogy a lányok túlélésének útja az, hogy szépek és jók legyenek. Szelídek, engedelmesek, béketűrőek és szabálykövetők. Ki akartam deríteni, hogy hogyan alakult a mostohatestvérek élete, két lányé, akikre a fentiek közül egyik sem volt igaz. Reméltem, hogy elmondják nekem.
Boldogan jelentem, hogy az egyikük elárulta.
A neve Isabelle.
Ő a fiatalabb mostohatestvér. Nem csinos, nem szép és nem szabálykövető. Egyáltalán nem. Rossz viselkedésének van egy háttértörténete. Okai vannak annak, hogy féltékeny és gonosz lett. Vannak okok, amiknek tudatában van. És van egy, aminek nincs.
A vele töltött idő elgondolkodtatott a szépség fogalmám, és azon, hogy ki az, aki ezt meghatározhatja. Isabelle átgondoltatta velem a happy ending ideáját, és azt, hogy ki az, aki megérdemli. Ahogy felfedeztem a történetét, láttam, hogy oly sokszor azt hisszük el magunkról, amit mások mondanak nekünk. Hagyjuk, hogy a szavaik meghatározzanak és irányítsanak minket. Elvesszük a mérgezett almát, amit ajánlanak nekünk, és egyenesen beleharapunk.
Amit IsabellE története megmutatott nekem, és amit remélem, megmutat az olvasóknak is, az, hogy a szépség több mint valaki másnak a rólad szóló értékelése. A szépség nem más, mint a szenvedély, ami benned ég, az erőd és a bátorságod.
Isabelle megmutatta nekem, és remélem, megmutatja az olvasóimnak is, hogy van mód rá, hogy visszautasítsuk azt a mérgezett almát. Van mód visszautasítani a lájkok, a követések és az értékelések zsarnokságát. Van mód megállítani, hogy a magazinok és a közösségi média mondják meg, hogy ki a szép, hogy elkezdjük magunk meghatározni a szépséget saját maguknak, és meg is találhatjuk a szépséget saját magukban – ez pedig a legfontosabb.
Ez elég nagy kívánság részemről, és talán túl nagy feladat egy könyvnek, de mi, antihősök elég elszánt társaság vagyunk, és nincs semmi, amit a harcnál jobban szeretnénk.
Alig várom, hogy megosszam veletek Hamupipőke történetét.
Forrás: https://www.jenniferdonnelly.com/book/stepsister/