Már 20 éve, hogy megjelent Stephen Chbosky debütáló regénye, a The Perks of Being a Wallflower, amit világszerte elismeréssel és imádattal fogadtak. Chobsky azóta sem tétlenkedett: forgatókönyvet írt a Szépség és Szörnyeteg című élőszereplős filmjéhez, megrendezte a Wonder-t, egy másik népszerű könyv filmes adaptációját, sőt, a Perks-ből egy ugyancsak közkedvelt játékfilmet is készített. Azonban mindig szándékában állt egy újabb regényt írni.
„A saját könyvem forgatókönyvvé alakítása, és a Perks rendezése annyira kielégítő volt, hogy tudtam, szeretném ezt újra átélni.” – mondja Chbosky. „De ehhez szükség volt egy újabb könyvre. így nem volt mit tenni, meg kellett írnom.”
Chbosky Massachusettsből telefonál, egy sűrű turné egyik állomásáról. Első pillantásra a rajongók meglepődhetnek, hiszen míg a Perks körülbelül egy 250 oldalas regény a középiskolai felnőtté válásról, addig a Képzelt barát több mint 700 oldalas, és egy új műfajjal bővíti az író munkásságát: a horrorral.
A Képzelt barát a 7 éves Christopher történetét meséli el, aki édesanyjával egy új városba költözik, amikor az asszony bántalmazó exe elől menekül. Miután Christopher hat napra eltűnik, furcsa események sora követi őket, köztük egy lottónyeremény és Christopher hirtelen szerzett intelligenciája. Ha ennél többet mondanék, az elrontaná a sok meglepetést ebben a könyvben, amely tele van olyan képekkel és mozzanatokkal, amelyek a bibliai utalásoktól a tündérmesékig terjednek.
De még a horror műfajában is ott van egy Chbosky-projekt DNS-e: kidolgozott karakterek, mély barátságok és családi kötelékek. Az elmúlt 10 évet a Képzelt barát ötleteinek finomításával töltötte a szerző, aki tudja, hogy a horror akkor működik a legjobban, ha a közönség valóban együtt érez a karakterekkel. Chbosky pont azért rémiszt meg bennünket, mert eléri, hogy törődjünk.
I: Húsz év után most turnézol először. Mi változott?
SC: Azt hiszem, maga a tény, hogy turnézhatok, egy nagy változás. Amikor a Perks megjelent, kispályás voltam még. Két rendezvényem volt New Yorkban, amit a barátaimmal együtt szerveztem. Aztán beültem anyám régi Saturn autójába, körbevezettem magam a saját turnémon és barátok kanapéján húztam meg magam. Nem volt semmi csillogás, fiatal voltam és nem is az érdekelt. Most már van egy nagyszerű csapatom; a Grand Central Publishing, akik fantasztikusak, és az egész világot bejártuk, beleértve Párizst és Londont is. Sokkal könnyebben észrevesznek a második könyvednél, mint az elsőnél.
I: Mi adta a kezdeti lökést ehhez a történethez?
SC: Azt hiszem, mindannyian emlékszünk egy olyan pillanatra gyerekkorunkban, amikor a földön fekve néztük az eget és arról beszélgettünk, hogy milyen alakúak a felhők. A könyv azzal az ötlettel kezdődött, hogy mi történne, ha egy kisfiú felnézne az égre, és rájönne, hogy két hete ugyanaz az arc nézi őt a felhőkből?
I: Tehát először egy kép jelent meg ötletként?
SC: Mivel filmes ember vagyok, jelenetekben gondolkodom, és ezek gyakran filmszerűek. Ezért gondoltam arra a pillanatra, amikor felnéz, meglátja az arcot, és azt mondja: „Helló, hallasz engem? Ha hallasz, pislogj a bal szemeddel.” És a felhő lassan pislant a bal szemével. Aztán kinyitja a szemét, ellebeg, és a fiú követi a felhőt. A felhő követésének metaforája megragadt bennem. Így az elmúlt 10 évben ezt követtem.
I: Ez egy új műfaj számodra, már régóta érdekel a horror írás?
SC: Nagyon is. Imádom a horror műfaját, Stephen King volt mindig is a kedvenc íróm. John Carpenter könyvei: a Halloween és Az ördögűző, továbbá A ragyogás, Hatodik érzék – ezek minden idők legnagyszerűbb történetei. A Halloween a legjobb filmek közül egy csomó győztest megelőzne szerintem. Szóval mindig is ki akartam próbálni ezt és végül nagyon elégedett voltam vele. Kihívást jelentett és érdekes volt megpróbálni belevinni ebbe az új műfajba azt az érzelmi stílust, amit az emberek megszoktak a munkáimban.
I: Tapasztaltál a váltás miatt meglepődést vagy ellenállást az olvasóid részéről?
SC: Az emberek, akik a Perks 2-t várták, talán kissé ellenezték a műfajváltást, de aminek nagyon örültem, hogy a legtöbb ember, aki szerette a Perks-t, a Képzelt barát-ot is szereti, mert ugyanazt az érzelmi érzékenységet látják benne. Ugyanazt a karakterérzéket, ugyanazt az empátiát – szinte természetfeletti empátiát. Nagyon támogatóak és pozitívak voltak a visszajelzések.
I: Mivel filmrendező is vagy, óhatatlanul felmerül a kérdés: szeretnéd adaptálni ezt is filmvászonra?
SC: Igen. Nem tudom, hogy film lesz-e belőle, vagy minisorozat – nyitott vagyok mindkettőre. Ahogy haladok előre, folyton azt kérdezem magamtól: Tényleg tudok e nélkül a pillanat nélkül élni? Bizonyos esetekben ez könnyű döntés. Más esetekben nem annyira. Az én tippem az, hogy minimum két film lesz belőle.
I: Van, amit előnyben részesítesz a filmkészítés és írás között?
SC: A regényírás a legmagányosabb élet, amit valaha is tapasztaltam. Nem tudnám életem végéig ezt csinálni; nem tudom, hogy az olyan emberek, mint Stephen King, hogyan csinálják. Nagyon megterhelő az egyedüllét szempontjából. Sokkal jobban szeretem a filmforgatást, ahol más művészekkel dolgozhatok együtt, és ha elakadok valamiben, nem csak én és az agyam vagyunk.
I: Mi az, ami megrémiszt?
CS: A gondolat, hogy van valami más is rajtunk kívül és hogy az nem mindig jóindulatú. A családom online foglalt le egy házat New Jerseyben, így csak képeket láttunk róla. Beléptünk a házba, és Istenre esküszöm, így szóltam: „Mi a fene van ezen a helyen?”. Azonnal a bőrömön éreztem valaminek a jelenlétét. És amikor ez az érzést jár át és látod a lányodat a sarok felé fordulva, mint a Blair Witch Project-ben, ahogy felemeli az ujját, és rászól valamire, ami nincs ott: „Ne. Ne.” …Nos, akkor a Best Westernben töltöd az éjszakát és lenyeled a 3000 dolláros előleget. Aztán nem lepődsz meg, azon, hogy amikor a legközelebb azon az utcán jársz, a házat földig rombolták.
I: Említetted egyszer, valóban Emma Watson segített a sztoriban?
SC: A „Perks„-et forgattuk, és én meséltem neki a Képzelt barát-ról. Elkezdtem írni a könyvet, de még épp csak benne voltam a történetben. Tűkön ült már, és amikor megírtam az eredeti befejezésemet és felolvastam neki…esküszöm, hogy rám nézett, és azt mondta: „Huh.” Én meg: „Mi az, nem jó?” Ő egy végsőkig udvarias ember, és soha nem mondaná, hogy rossz, de én láttam, hogy ez egy teljes csalódás volt számára. Oxfordban és a Brownon tanult angol irodalmat, és az egyik legolvasottabb ember, akit ismerek, úgyhogy kifejezetten Emma Watson miatt tértem vissza az íróasztalomhoz. Az utolsó két ember, akinek a köszönetnyilvánításban köszönetet mondok, az Emma Watson a befejezésért és Stephen King, neki pedig minden másért.
