A bejárati ajtó nyitva állt. A benti szuroksötétben egyetlen villanykapcsoló sem működött. A rendőrök egy szűk folyosón át a nappaliba jutottak, ahol körbevillogtatták elemlámpáikat. Alicia a kandalló mellett állt. Fehér ruhája kísértetiesen világított, ahogy rávetült a lámpák fénynyalábja. Nem vett tudomást a behatolók jelenlétéről. Valósággal kővé dermedt rémületében, arcára különös kifejezés költözött. Kezei élettelenül lógtak maga mellett. A padlón jól látható vértócsák gyűltek össze, melyek forrása a szemközti falon volt megtalálható. Alicia hófehér ruhájának alja pillanatok alatt vörösre színeződött, ahogy elindult a szoba túlsó végébe. A ruha szegélye vörös csíkot húzott a padlón. Lassú, apró léptekkel közelített a célja felé. Szemei egyetlen egy pontra fókuszáltak. A rendőrök érkezése előtt nem sok fény volt a szobában. Az egyetlen fényforrást a kandalló melletti hatalmas ablakon beszűrődő telihold biztosította. De ez is elég volt ahhoz, hogy Alicia felismerje egy ember körvonalait a szoba másik oldalán lévő falon. Nem tudta ki az és azt sem, hogy mi történt vele pontosan, Mindössze annyiban volt biztos, hogy az áldozat nő… És halott.
A rendőrök még mindig a nappali ajtajában álltak és szemügyre vették a helyszínt. A körbevilágított szobában jól kivehető volt a felfordulás és a vér. Rengeteg vér, aminek forrása számukra még ismeretlen volt. A zseblámpa fényével követték, ahogy egy ismeretlen, fehér ruhás lány sétál feléjük rémült, de elszánt tekintettel. Csak ahogy közelebb ért, vették észre, hogy nem őket figyelte, hanem mögöttük valamit. Amint megfordultak világossá vált számukra, hogy mi volt a lány rémületének oka. A falra egy női holttest volt felszögelve, szájában egy rózsával. A halál okát egyikük sem merte nyíltan kijelenteni, de azt mindannyian látták, hogy a lány nyakát elvágták és egész testét vágások borították. Alapos vizsgálat nélkül nem lehetett megállapítani, hogy a sebek a halál beállta előtt keletkeztek-e, de a rendőrök gyanították, hogy utána. Tudták, hogy ez nem egy egyszerű gyilkosság volt. A lány volt a rózsás gyilkos második áldozata.
Alicia lassan odaért a halott lány elé. Úgy érezte meg kell tudnia ki az. Ekkorra már a rendőrök is felfedezték a holttestet, de ő nem törődött velük. Közelebb hajolt a lányhoz, próbálta felismerni, de a félhomály és a lány félig előre hulló hajzuhataga nehezítette a dolgot. Csak amikor egy zseblámpa fénye tévedt az arcára akkor tudta alaposabban szemügyre venni a vonásait. Alicia arckifejezése teljesen megváltozott. A rémületet felváltotta a halálfélelem. A felismerés jéghideg zuhanyként hatott rá, száját sikolyra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. Nem akart hinni a szemének…
A halott lány ugyanis ő maga volt…
Egy pillanatra beállt a csend az asztalunknál, teljesen olyan volt, mint az a bizonyos „tücsökciripelős” jelenet. Bár esetünkben ez nem tartott sokáig, ugyanis fél perccel később mindkét barátnőmből kitört a nevetés. Kicsit sem nézett ránk furán a kávézóban, ahogy azt látják, hogy a terasz sarkában ülő három lány közül kettő megállíthatatlanul nevet, a harmadik pedig szó szerint az asztal alá süllyedne. Igen. Az lennék én. 21 évesen még mindig képes vagyok ilyen helyzetekbe kerülni, és ezen jelen pillanatban az sem segít, hogy Rie és Mona még mindig nevetnek.
– Befejeztétek? Ennyire azért nem vicces.
– Jesszus, ez most komoly Neira? Igazad van, ez nem vicces, ez inkább beteg. Bár tőled mondjuk nem is vártam mást.
– Köszi, én is téged Rie.
– Jajj már Nene, tudod, hogy szeretlek. Egyébként is őszinte véleményt akartál, és ki ne adna őszintébbet, mint a legjobb barátnőd?
– Hé! Én is itt vagyok ám.
– Bocs Mona. Akkor az EGYIK legjobb barátnőd.
Na, igen, Rie és Mona a legjobb és nem mellesleg az egyetlen barátaim itt az egyetem. Még gólyaként ismerkedtünk meg. Mona édesapja a közelben vett neki lakást és mivel volt két felesleges szobája, úgy gondolta kiadja. Az a két szoba lett később az enyém és Rie-é. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, pedig ennél jobban nem is különbözhetnénk.
Mona a vállig érő mogyoróbarna hajával és hatalmas barna szemeivel bárkit levett a lábáról. Nem mellesleg németet tanul, ami sokszor jól jön, ha ki kellett jutnunk egy-egy kínos helyzetből és az ő közreműködésével már elég jól el tudtuk játszani az érthetetlen német turistát. Igaz az össztudásom összesen annyiból állt, hogy „Ich verstehe nicht.”. Ezzel szerintem ki is tettem magamért.
Rie, vagyis hosszabb nevén Gabriella az introvertált a csoportunkban. Kedves és visszahúzódó teremtés, hosszú szőke hullámos hajával és tengerkék szemével már-már angyalinak tűnt. Szeretett azzal viccelődni, hogy az ő introvertált személyét az én és Mona extrovertált személye fogadta örökbe. Ki merem azt jelenteni, hogy nagy hatással vagyunk rá, hiszen amilyen angyali volt, olyannyira tudott ördögi is lenni, ha akart. Tőle kaptam a Nene becenevet is, amit csakis ő használhatott, ha más tette ezt, akkor tört elő az igazi ördögi énje. Ő az is, aki mindig meghallgat minket és remek tanácsokkal lát el bennünket. Nem is meglepő, hogy pszichológiát tanul. Van egy olyan érzésem, hogy pár év múlva visszatérő vendég leszek nála.
Végezetül itt vagyok én, Neira. Az átlagosabbnál átlagosabb a hosszú se nem egyenes, se nem hullámos semmilyen barna hajammal, az átlagos szürke szememmel és az átlagos testalkatommal. Én irodalmat tanulok. Na, tessék, még ez is átlagos. Viszont én vagyok a viccmester és a kinevezett kétballábas a triónkban. Nekem ugyanis nincs szükségem se jégre, se más tényezőre ahhoz, hogy sikeresen hasra essek a kampusz közepén. Legalább egyszer. Hetente. Lassan 3 éve folyamatosan. Még most is sajgott a múlt heti esésem helye, pedig a lábamon lévő lila foltnak már hűlt helye sem volt. Önkéntelenül nyúltam oda a kezemmel, de ahogy megérintettem sokkal élesebb fájdalmat éreztem, mint kellett volna.
– Hé! Mi a …?! – felkiáltottam, ahogy Mona belerúgott a lábamba. – Mégis mi a fene volt ez? Nem elég hogy esek-kelek, még neked is rugdosnod kell?
– Hoppá! Bocsesz. Rie-nek szántam.
– Ettől még nem fáj kevésbé.
– Annyira el voltál gondolkozva, hogy jelezni akartam neki, hogy valahogy hozzon ki a transzból. Elvégre mégiscsak ő a pszichológus közülünk.
– Ehelyett neked sikerült megtenned. Egyébként a kettőnek mégis mi köze van egymáshoz?
– Tudod Mona, pszichológus leszek. Nem hipnotizőr.
– Biztos, hogy nem akarsz szakmát váltani Rie? Iszonyat vicces lenne, ha el tudnád hitetni egy emberrel hogy ő, mondjuk egy kutya. Sőt pasik lekoptatásában is elég hasznos lenne.
Monának néha elég eszement ötletei támadtak, de voltak olyan helyzetek ahol szükségesek is voltak. Döbbent hangon tudtam csak válaszolni az előző kijelentésére.
– Mégis milyen pasikra gondolsz? Rie lassan két éve együtt van Chase-szel. Neked meg nem holnap lesz fél éve hogy együtt vagy Nathannel?
– Holnapután, de..
– Én meg élem a szinglik életét évek óta és még csak a levegőben sincs egy új kapcsolat számomra. Úgy látszik, én leszek az a tipikus öreg néni, aki visszabeszél a tévének, akitől mindenki parázik és aki vagy ötven macskával él együtt.
Tisztára nem ver le a víz, ha arra gondolok, hogy az összes nyugdíjamat és megtakarításomat alomra és macskakajára fogom költeni.
– Jézusom Nene, mondta már valaki hogy nem vagy normális?
– Igen Rie. Te. Szerintem minden nap elmondod.
Tudtam, hogy ebből a letargiából csak Mona szavai tudnak kihozni.
– Neira, ne mondj ilyeneket! Hidd el, egyszer neked is eljön a herceged, a lelki társad. Sőt szerintem már el is indult, csak téged ismerve eltévedt és meg nem kérdezné, hogy merre kell menni.
– Hát szerintem az én lelki társam a szénhidrát.
Szinte egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Ismét. De most én is csatlakoztam hozzájuk. Szerettem, hogy nem kellett semmit túlmagyaráznunk és megértettük már fél mondatokból is, hogy a másiknak mire van szüksége. Jelen esetben arra, hogy kinevessük magunkat. Amint kitomboltuk magunkat eszembe jutott, hogy az igazi ok, ami miatt itt ültünk a kávézóban, még mindig félkész állapotban várakozott a gépemen. Még mindig nem tudtam meg Rie véleményét az írásommal kapcsolatban.
– Amúgy mielőtt így elkalandoztak volna a gondolataink ott tartottam, hogy áruljátok el mi hiányzik a sztorimból. Vagyis inkább te Rie, mivel te vagy a másik nagy könyvmoly. Szóval mi nem tetszik benne?
– Hát nem is tudom. Először is teljesen ellentmondásos az egész. Az elején azt írod, hogy a zseblámpák fényei megvilágítják a lány ruháját. De hiszen végig halott volt a csaj. Akkor mégis mit világítanak meg?! Másrészt miért pont rózsa van a szájában? Nem túl klisés ez egy kicsit? Honnan jött egyáltalán a gondolat, hogy virágot tegyen a szájukba?
Kicsit furcsálltam, hogy Rie pont egy ilyen részleten akad fenn az írásommal kapcsolatban, de végül nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.
– Nem jutott más eszembe.
Mona értetlenül nézett rám.
– Nem jutott más eszedbe? Több ezer vagy több millió virág van a világon és te mit választasz? A rózsát.
– Most mégis mi a bajotok a rózsával? Egy gyilkosról beszélünk az istenért. A rózsa könnyen beszerezhető és viszonylag olcsó. Mégis mit dugjon a szájába? Egy orchideát?
– Ezt az egész részt töröld ki.
– Nem értem. Mégis mi a bajotok ezzel a résszel?
Itt már kezdtem idegesebb lenni, mint amennyire szükséges lett volna. Nem értettem, hogy egy ártatlan virág miért váltott ki belőlük ekkora ellenállást. Tudtam, hogy nem rajtuk kellene levezetnem a feszültséget, és hogy nem ők tehetnek róla, hogy nem vagyok formában, de fontos volt számomra hogy jó legyen, amit írok, mivel a jegyem 60%-át ez adja. Legjobb barátnőim aggódó tekintettel figyeltek, de erre most nem volt időm. A beadandóm még mindig nincs kész és szükségem volt a segítségükre. Gondolatmenetemből Rie rángatott ki.
– Melyik órára is kell ez a „valami”?
– Kreatív írás. És örülnék, ha nem neveznéd „valami”-nek.
– Nem értelek. Mindig is a kisujjadban volt az írás, ezért is választottad ezt a kurzust. Mitől félsz ennyire?
– Nem félek semmitől. Csak szeretnék jó értékelést kapni rá, tekintve hogy a végleges jegy több mint felét ez adja. Már csak egy hetem van hátra, nem érzem magam kreatívnak, nincs ihletem se motivációm. Mona nem segítenél?
– Nem tudok neked segíteni Édesem, ezért is választottam inkább a nyelvet. Viszont engem tudod mi motivált mindig beadandó írás közben? A határidő.
– Baromi vicces vagy mondhatom.
– Te kérted, hogy segítsek.
– Nene, nyugodj meg!
Csak ezt a mondatot ne. Miért hiszik azt az emberek, hogy ha valaki ideges és azt mondják nekik, hogy nyugodjanak meg, akkor egyből megoldódik minden. Szerintem ez pont az ellenkezőjét váltja ki. Nálam legalábbis. A belső robbanástól most egyedül Mona válasza mentett meg.
– Hidd el, hogy segítenék, ha tudnék. Hiszen ismersz. Én vagyok az az ember, aki abban a pillanatban, hogy befejezett egy esszét és észreveszi, hogy nincs meg a karakterszám elkezdem átírni az összes kötőszót mindazonáltalra és mindemellettre.
Majdnem felnevettem, de csak majdnem.
– Mona, te komolyan ezt csinálod?
– Minden egyes alkalommal.
– Legalább bevált?
– Kettesnél rosszabbat még sosem kaptam.
– Végül is, kettesnél nincs jobb jegy, csak szebb.
– Látod? Máris jobb kedved van. Nagyon szívesen.
– A barátnőm vagy. Az a dolgod, hogy jobb kedvre deríts.
Amire nagyon is szükségem volt mostanában a körülményeket elnézve. Teljesen kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Reméltem, hogy minél hamarabb újra a régi önmagam lehetek. Hirtelen két fürkésző szempárt vettem észre magamon. A lányok engem figyeltek és éreztem, hogy valamit nagyon meg akarnak kérdezni, csak nem tudják hogyan is tegyék.
– Igen? – kérdeztem tőlük kíváncsiskodva.
– Háát.. Izéé.. Szóval csak.. Miért pont ezt választottad? Mármint ezt a thrilleres, sorozat gyilkosos témát? Talán rád is a frászt hozza az a pasas?
– Először is azért ezt választottam, mert ez volt a feladat. A tanár kitalálta, hogy az első pár sort ő adja meg, mi pedig hozzuk ki belőle a legtöbbet, amit csak tudunk a fantáziánk segítségével. Ezért is kreatív írás a kurzus neve. Másrészt pedig, mégis milyen pasasról beszéltek?
Itt már éreztem, hogy a lányok tudnak valamiről, amiről én nem hiszem, hogy szeretnék. Biztos voltam benne, hogy mondandójuk semmi jót nem tartogat. Végül Rie törte meg a csendet.
– Van ez a pasas. Tele van vele a híradó. Eddig két egyetemista lányt rabolt el, majd megölte őket.
– Nem hallottam róla, nem igazán nézek híradót. Amúgy is a mai világban lévő rengeteg gyilkosság mellett ez már ki sem tűnik.
– Ne mondd Nene, hogy te nem félsz.
– Mégis mitől? Hogy a rengeteg lány közül, akik velünk együtt tanulnak itt az egyetemen, pont engem fog elrabolni? Nem. Amilyen idegesítő vagyok, egy órán belül visszahozna.
– Ugye tudod, hogy ennek a poénnak most egyáltalán semmi keresnivalója nem volt itt.
– Ne már Rie, máskor is hallottatok már gyilkosságokról és nem fújtátok fel ennyire a dolgot. Ez most miben más?
Láttam az arcukon, hogy a teljes igazság még mindig nem került felszínre, és azt is hogy bármi is volt amit titkoltak előlem, halálfélelmet ébresztett bennük.
– Emlékszel a rózsára? Amiről írtál? – Mona alig bírta leplezni idegességét.
– Persze, hiszen én találtam ki. Ráadásul alig pár perce még iszonyatosan ellene voltatok a kitalált történetszálamnak. Amit még mindig nem értek, hogy miért.
Hirtelen csend telepedett ránk. A barátnőim engem néztek aggódó szemekkel, én pedig őket most már értetlenkedve. Nem hiszem el, hogy könyörögnöm kell, hogy eláruljanak nekem valamit.
– Kiböknétek végre az istenért?
Hegyeznem kellett a fülemet, hogy meghalljam Rie suttogó hangját.
– A pasas… Úgy öl, ahogy te leírtad.
– Mármint?
– A falra szögelés, a nyak elvágása, az apró vágások a testén és végezetül…
– A rózsa a szájban, igaz?
– Pontról pontra ugyanúgy öl, mint ahogy te leírtad.
– Ezért voltatok annyira kibukva a virág miatt? Tudni akartátok, hogy honnan vettem az ötletet?
– Részben, de a többi részlet is eléggé kiakasztó volt, csak Monával próbáltuk leplezni.
– Csajok! Nyugodjatok meg. Ez teljesen véletlen egybeesés lehet. Lehet mégiscsak hallottam egy rádióban róla és onnan jött az ötlet, hiszen még csak öt napja írom.
Az utolsó mondatomtól még jobban kiverte őket a víz. Remek, ahelyett, hogy megnyugtatnám őket, csak teszem a fát a tűzre. Éppen azon gondolkoztam, hogyan terelhetném másfelé a témát, amikor is Mona remegő hangon megszólalt:
– De Neira, a gyilkos öt nappal ezelőtt ölt először. Hogy hallhattál volna akkor róla?
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez egyszerűen lehetetlen. A kettőnek biztosan nincs semmi köze egymáshoz. Az univerzum valami borzalmas viccet űz velem.
– Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy én adtam az alapötletet egy sorozatgyilkosnak??? Mégis honnan tudna bárki is arról, hogy miről írok a négy fal között? Ti is csak azért ismeritek a sztorit mert megmutattam.
– Biztos vagy benn, hogy nem mutattad meg senki másnak?
– Nem Mona. Senkinek. Vagyis rajtatok kívül senkinek. Meg persze Mr.Jonesnak az irodalomtanárnak. De csak a vázlataimat,és még az írás elején.
Mona és Rie egy emberként fordultak felém a kijelentésem hallatán.
– Ne! Ne akarjátok elhitetni velem azt, hogy az egyik kedvenc kurzusomat oktató tanárom az általam kitalált sztorit olvasva kedvet kapott fiatal ártatlan lányok elrablásához és megöléséhez. Ez kissé túlzás. De, hogy megnyugtassalak bennetek, megkérdezem tőle, hogy nem-e mutatta meg valakinek az ötletemet, úgyis mennem kell most a tanszékre. Majd utána beugrom az irodájába.
– Nene, biztos, hogy ez jó ötlet?
– Ugyan már Rie, nem lesz semmi baj. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ő lenne a főgonosz.
– Vigyázz magadra és hívj minket amint végeztél!
– Rendben Mona, ne aggódj. Minden rendben lesz.
De nem így történt. A lányoknak azt már nem említettem, hogy a harmadik gyilkosságot még tegnap este megírtam és át is küldtem az oktatómnak. A végkimenetel ugyanaz, csak a halált okozó módszeren változtatok mindig. Tudtam, ha elmondanám Rie-nek és Monának soha nem engednének el. Úton a kampusz felé kezdtem csak el félelmet érezni. Teljes ellenállásba kerültem, hiszen az elmém még mindig nem akarta elfogadni azt, amit a testem már igen. Mire az épület bejáratához értem már teljes pánik lett úrrá rajtam. Rettegtem. És azt hiszem, volt is rá okom.
Éles fájdalom hasított a fejembe, ahogy felköhögtem. Mély levegővételekkel próbáltam tompítani a fejemben zajló lüktetést. A szám teljesen kiszáradt, a torkomon nem jött ki hang. Próbáltam szólni, de csak nyöszörögni tudtam. Az orromat megcsapta a penész és a korhadt fa bűze. Nem emlékeztem arra, mi történt, de abban biztos voltam, hogy nem otthon vagyok. A szememet be-, kezeimet összekötözték. Nem láttam, de tudtam, hogy egyedül vagyok. A szomszéd szobából hallottam a padló nyikorgását, ahogy valaki fel-alá járkál. Monának és Rie-nek mégis igaza lett. Nem hiszem el, hogy így fogom végezni. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy márpedig én nem leszek a harmadik áldozat. Ezt a gyilkosságot írtam meg a legrészletesebben és legkegyetlenebbül és most rögtön csapjon belém a villám, ha harc nélkül megadom magam.
Összekötözött kezeim segítségével óvatosan lehámoztam magamról a szemeimet eltakaró ruhadarabot, és felmértem a zárkámat. Egy évekkel ezelőtt elhagyatott ház hálószobájában lehettem. Az ablakok ki voltak törve, a szoba közepén egyetlen letakart fotel állt. Szép lassan megpróbáltam felállni, anélkül, hogy bármilyen zajt csapnék. Nem szívesen futottam volna össze a fogvatartómmal ismét, tekintve, hogy könnyűszerrel elintézett, pedig nem vagyok könnyű eset. Szép lassan az ablakhoz siettem menekülési útvonalat keresve, de bosszankodva nyugtáztam, hogy az emeleten vagyok. A környezetemet felmérve rájöttem, hogy az egyetlen szabadulási útvonalam, azon a szobán át vezet, ahol az elrablóm is tartózkodik. A kitört ablaküvegek közül a szememet eltakaró anyaggal felkaptam egy nagyobb darabot, amivel sikerült elvágnom a kezemet összekötő kötelet. A szomszéd szobából hirtelen távolodó léptekre lettem figyelmes, ezért úgy döntöttem ez a legalkalmasabb idő a szabadulásra. Fegyverként magam előtt tartva a kezemben még mindig szorongatott üvegdarabot, elindultam a másik szobába. Az úti célomhoz érve egy lépcsőt pillantottam meg, és ösztönösen elindultam rajta lefelé. A végéhez közeledve megpillantottam a bejárati ajtót, így a végén már futottam a szabadságom felé. De hiába. Kétballábasságom úgy döntött itt az ideje újra cselekedni. Amint elhagytam a lépcsőt, kivágódott a bejárati ajtó és belépett rajta az elrablóm. Az előttem álló férfi arca teljes sokként hatott rám. Másodpercek töredékébe telt, hogy feldolgozzam valóban a tanárom volt a bűnös. Azonban szinte ugyanabban a pillanatban a lábam elakadt az ajtó előtt heverő hosszú szőnyegben és azzal a lendülettel amivel elindultam, el is vágódtam, magammal rántva Mr. Jonest is.
– Éééés… Ennyi! Kamera áll! Tíz perc szünet emberek!
– Jesszus Olivia, jól vagy? – kérdezte az alattam fekvő Jason, aki a gyilkosomat játszotta.
– Uhh… Szerintem ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled. Felfogtad az esésem nagy részét. Remélem nem törtem el semmidet.
– Én jól vagyok, de szegény szőnyeggel rendesen elbántál.
– Egy ideje már együtt dolgozunk, úgyhogy ismerhetsz annyira, hogy tudd egy két lábon járó katasztrófa vagyok.
– Na, akkor gyere Miss Hurrikán meghívlak egy kávéra, mielőtt újra padlót fognék tőled. Bár ahhoz neked nincs szükséged fizikai kontaktusra.
Jason szája huncut mosolyra húzódott, miután rám kacsintott. Csak pár évvel idősebb nálam, de ez nem is baj. Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy bármi jó kisülhet ebből a forgatásból. Csakis azért vállaltam el ezt a filmet, mert nem volt pénzem magántanárra az egyetemi költségek mellett, a filmet rendező srác pedig történetesen zseni a sejtbiológiában. Ő nem engedheti meg magának profi színészeket, én pedig nem engedhetem meg magamnak a bukást. Így lettem gazdagabb egy filmszereppel, egy bugyuta filmben, amit csak remélni tudok, hogy senki sem fog megnézni; egy remek tanárral, akinek a segítségével garantáltan átmegyek a vizsgán és talán egy új szerelemmel is.
Lehetséges, hogy a hercegem mégsem tévedt el út közben.
;