Nagyon fiatalon beleszerettem a könyvekbe, és emlékszem, hogy már hétéves koromtól kezdve író akartam lenni. Tizenegy éves koromban döntöttem el, hogy tinédzsereknek szóló könyveket akarok írni. Most 34 éves vagyok, és akkoriban még nem nagyon volt YA-piac. Tisztán emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy ideje tovább lépnem a gyerekkönyvektől (mindet elolvastam), szörnyen csalódott voltam, abban ami várt rám a könyvtár “tizenévesek” részlegében. Nemcsak a részleg volt apró, de úgy éreztem, mintha az összes móka és kaland átváltozott volna… pompomlányokról szóló történetekké. Semmi bajom nem volt a pompomlányokkal, csak nem érdekelt, hogy róluk olvassak. Meg akartam tartani azokat a bátor hősnőket, akikkel felnőttem és akiket szerettem, de egy kicsit idősebbek voltak, és a kalandjaik egy kicsit messzebbre vitték őket (és talán még csókolóztak is, ha!). Tisztán emlékszem, ahogy a helyi könyvtárban álltam, a tinipolcra mutattam, és azt mondtam anyukámnak: “Egyszer majd megírom azokat a könyveket, amiket én is szeretnék, hogy ott legyenek.”

Fogalmam sem volt róla, hogy egy sorozatban fogom megírni. Miután megjelent a Love & Gelato, és eljött az ideje, hogy elkezdjek gondolkodni a következő könyvemen, azonnal eszembe jutott az a karakter, akit a legjobban szerettem írni – Addie. Annyira könnyen jött nekem, és úgy gondoltam, olyan jó lenne őt a középpontba helyezni.

Igen, mindegyik más volt! Valójában írtam egy teljes első próbálkozást a Love & Olives-re, amit aztán kidobtam (jaj), mielőtt megírtam azt a változatot, amit ma a polcokon találsz. Az Olives egészen másképp jött hozzám, mint az első kettő, mert a történet, amivel végül elkészültem, csak néhány nagyon egyszerű történetfoszlányból indult. Nagyon stresszes voltam a határidők és az első sikertelen próbálkozásom miatt, de folyamatosan három dolog képe jártak a fejemben: egy lány, aki az óceánba merül és keres valamit, egy térkép, és egy lista nagyon hétköznapi dolgokról, amelyeket egy apa hagyott hátra. Összefüggéstelennek és kissé szaggatottnak éreztem őket, de amint teljesen rájuk koncentráltam, a történet nagyon gyorsan eszembe jutott. Ezt a történetet az elejétől a végéig sokkal tisztábban ismertem, mint bármelyik könyvemet. Nagyon gyorsan megírtam, és sokkal hosszabb, mint a többi regényem.

ÍRD MEG A KÖNYVED. Tényleg! Tudom, hogy ez olyan egyszerűen hangzik, de el sem hinnéd, hányan mondják nekem, hogy mennyire szeretnének írók lenni, de valójában nem ülnek le, hogy elvégezzék a munkát. Számomra (különösen az elején) nagyon nagy küzdelmet jelentett az ízlésem és a képességeim közötti eltérés. Ismertem a jó könyveket, de még nem voltam képes előállítani őket, és nagyon lehangoló volt olyan könyveket írni, amelyekről azt gondoltam, hogy szörnyűek. De az egyetlen módja annak, hogy jobb íróvá válj, ha írsz. Úgyhogy írd meg azokat a szörnyű könyveket! Ezek elvezetnek majd a kevésbé szörnyű könyvekhez, aztán talán az oké könyvekhez, majd remélhetőleg a jó könyvekhez.