KARRIER
Szeretem a zsörtölődő szörnyeket, a mókás sárkányokat, a mágikus és őrült dolgokat, a suttogó kerteket és a lélegző házakat.
A kávé segít. A nyugtalanság nem. Egy karom van. Igen biztos vagyok abban, hogy valami Benjamin Button-típusú betegségem van, azaz egyre fiatalabb leszek, ahogy öregszem. Szeretnék egy kunyhót egy szirten, hozzá tengeri kertet és egy kis bálnát. Nagyon jó elvagyok egy csésze kávéval, egy szelet süteménnyel, és valami jó olvasnivalóval.
Dél-Afrikában nőttem fel, ahol tíz évig újságíró voltam, majd ezzel felhagytam, hogy inkább abból éljek, hogy kitalálok dolgokat – ez összességében véve sokkal jobb időtöltés, részben azért, mert maradhatok pizsamában.
Mindig is író akartam lenni. Vagyis kilencéves korom óta, amikor felfedeztem, hogy a könyveket igazi emberek írják. Elég későn jöttem erre rá. De amikor rájöttem, az nagyon nagy hatással volt rám: úgy döntöttem, hogy ezt akarom csinálni. Lehet, hogy valaki, valahol említette ezt a pizsamával kapcsolatos dolgot, nem tudom. Így hát a tudatalattimban mindig is ez volt a tervem. Ami valahol vicces, hiszen korántsem én voltam a világ legjobb írója. Nem voltam rettenetes, de nem én voltam az a gyerek az osztályban, akiről áradozik a tanár… tudod, az a gyerek. Hát, ez nem hagyott nyugodni. Nagyon nem. Most már kiderült, hogy nem volt az rossz dolog, mert megmutatta, hogy igazából mit akartam. Mindenesetre makacs voltam, továbbra is próbálkoztam, és középiskolában végre már én voltam az a gyerek – legalábbis egy kicsit. Néhány versem és egyéb írásom bekerült az iskolaújságba, ami nekem a Nobel-díjjal volt egyenértékű, főleg azért, mert addig nem sok dicséretben volt részem. Ugye mondtam már, hogy makacs vagyok? Beiratkoztam az egyetemre, és angolt tanultam. Lediplomáztam, majd újságíró lettem, és hogy megszökjek a hírszerkesztőségből, buta történeteket írtam. Végül ezek egyikéből lett a Csillagpaff, ami 2019-ben jelent meg.
A felnőtteknek Lily Graham írói álnéven más könyveket is írok – ez úgy hangzik, mintha a valódi nevem lenne, de nem az.