Legyünk őszinték, Olive kicsit vacillált az egész doktoris
dologgal kapcsolatban.
Nem mintha nem imádta volna a tudományt. (De igen.
Imádta a tudományt. A tudomány volt a mániája.) És nem
is a rakás nyilvánvalóan elrettentő szempont miatt. Pontosan tudta, hogy ha évekig elkötelezi magát az alulértékelt, alulfizetett, heti nyolcvanórás munka mellett, az talán
nem tenne jót a mentális egészségének. Az éjszakák, amiket
a Bunsen-égő előtt tölt, hogy felfedezze a tudás egy aprócska szeletét, talán nem a boldogság kulcsát jelentik. Hogy
a testét és az elméjét a tudományos munkának szentelni,
csak néha-néha tartva szünetet, hogy lopva bagelt majszoljon, talán nem bölcs döntés.
Pontosan tudta, ám ezek mégsem aggasztották. Vagy
talán mégis, egy hangyányit, de azzal megbirkózott. Valami más tartotta vissza attól, hogy belevesse magát a pokol
leghírhedtebb és leglélekszipolyozóbb bugyrába (más néven a PhD-programba). Visszatartotta, igen, egészen addig, amíg be nem hívták interjúra a Stanford Biológia Tanszékére, és össze nem futott a Sráccal.
A Sráccal, akinek a nevét igazából sosem derítette ki.
A Sráccal, akivel azután találkozott, hogy vakon bebotorkált az első mosdóba, amit talált.
A Sráccal, aki megkérdezte tőle:
– Csak kíváncsiságból, van valami különösebb oka,
amiért a mosdómban sírsz?
Olive nyikkant egyet. A könnyein keresztül megpróbálta kinyitni a szemét, de alig sikerült. Az egész látómezeje
homályos volt. Csak egy vizenyős alakot látott: magas, sötét hajú, feketébe öltözött, és… ja. Ennyi.
– Én… Ez a női mosdó, nem?
Szünet. Csönd. Aztán:
– Nem. – A Srác hangja mély volt. Nagyon mély. Tényleg mély. Álomszerűen mély.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Komolyan?
– Eléggé, mert ez a laborom mosdója.
Na. Ezzel most megfogta.