Kezdjük azzal, hogy Brooklynban születtem. Mint a fél emberiség. Születési dátumom: 1954. január 3. Néhány évet töltöttem Brooklynban, de igazából csak egyetlen tiszta emlékem van – az, hogy megharapott az emeleten lakó barátom/szomszédom, John H. Rövid ideig Central Islipben és Massapequában éltem, de leginkább a Long Island-i Freeportban, New York City külvárosában nőttem fel, és három fő elfoglaltságom volt: magas fákra másztam, biciklivel bejártam a sziget legtávolabbi pontjait (általában a szüleim tudta nélkül) és a Jones Beachen szörföztem. Először a New Yorker karikaturistája akartam lenni.
A középiskolás éveim alatt körülbelül egy évig küldözgettem a munkáimat a magazinnak. Úgy emlékszem, hogy a karikatúráimat 24 órán belül vissza is küldték, bár valószínűleg nem így volt. Ezután írtam egy regényt. 75 oldalas volt, és volt benne egy szexjelenet, bár fogalmam sem volt akkor, mi az a szex. Imádtam, amikor megfázás vagy más betegség miatt otthon maradhattam. Igen, egyszer eljátszottam, hogy beteg vagyok, úgy hogy a hőmérőt a meleg víz alá tartottam. Ha most belegondolok, biztos vagyok benne, hogy anyám rájött, mert a 45 fokos láz elég magas. Amikor kimaradtam az iskolából, Dumas testvéreket olvastam, és rajzolgattam. Órákon át rajzoltam.
Volt egy középiskolai barátnőm, Michelle G., aki valóban alakított a sorsomon. Neki köszönhetem, hogy a Pennsylvaniai Egyetemre jelentkeztem. Két héttel később dobott. Ez nagyon nehéz volt. De aztán felépültem belőle. Majd újra összejöttünk és még hat hónapig jártunk. Aztán megint dobott. De boldog voltam. Oroszul tanultam, megtanultam vodkát inni egy igazi orosz hercegtől, úgy küzdöttem a pattanások ellen, hogy alsóneműt viseltem a fejemen, hogy a hajam ne lógjon az arcomba, és summa cum laude diplomát szereztem.
Az első munkahelyem New Yorkban volt, szerkesztőségi asszisztensként, vagyis apródként, egy New York-i kiadónál. Útban az interjúmra megálltam a Penn Stationnél, hogy használjam a férfi mosdót. Amikor lehúztam a vécét, valami kék folyadék spriccelt a fehér ingemre. Az állást így is megkaptam, nyilvánvalóan szánalomból vettek fel. De élveztem a munkát. Két szerkesztő is harcolt értem, nem azért, mert különösen tehetséges vagy jóképű voltam, hanem mert gyűlölték egymást, és nagy üvegablakos irodáik voltak, amelyek egy keskeny folyosón át néztek egymásra, ami csak fokozta a gyűlöletüket. Én lettem a bábjuk. Mindketten olykor leültettek a nagy üvegablakuk elé, és megpróbáltak elbűvölőek lenni felém, hogy a másik lássa és gyanítsa, hogy éppen pletykálkodunk. Ez addig volt nehéz, amíg rá nem jöttem. Aztán szórakoztatóvá vált, és megint boldog voltam.
Megnéztem Az elnök embereit és megint megváltozott az életem. Újságíró mesterszakra jártam a Columbia Egyetemre. Az egyik első megbízásom alkalmával a West Side Highway alatt álltam, amikor egy galamb vagy talán egy nagy lúd letojta az új London Fog esőkabátom. Nem is vettem észre, amíg el nem kezdtem az utcán interjúkat készíteni az emberekkel, és az egyik alanyom kedvesen rámutatott, hogy pokolian büdös vagyok, menjek és nézzem meg magam egy kicseszett tükörben. A diplomázásom napján John Lindsay volt polgármester a családom mögötti sorban ült. Az ünnepség végén anyám felállt, és azt mondta neki, hogy ő a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkozott. Ez kínos volt.
Az első újságírói állásom a Bucks County Courier Timesnál volt a pennsylvániai Levittownban, ami remek hely volt a karrierem kezdetéhez. Egy nap nem kaptam meg az előléptetést, amit nagyon szerettem volna, és felvettek a helyemre egy új fazont. Azonnal elküldtem az önéletrajzomat a világ összes újságjának, és felvett a Wall Street Journal. Ez a munka megváltoztatta az életemet, és olyan módon alakította a jövőmet, amit még leírni sem tudok. Amennyire csak lehetett, igyekeztem elkerülni a lap fő profilját, ami az üzleti hírek írása volt, és helyette a Page One számára készített riportokra koncentráltam. A kedvencem egy videórandis sztori volt, ami miatt Bob Woodward nyomozást indított ellenem. Szóval mégis volt valami közös Nixonban és bennem. Az egyik videós nővel olyan jól kijöttem, hogy végül kilenc hónapig randiztunk. A történetben Emilynek hívtam; miután megjelent a cikk, talán 500 levelet kaptam, köztük legalább egy házassági ajánlattal. Felhívott a Washington Post egyik riporternője is, aki elmondta, hogy Woodward nem hitte el a randisztorit és annak az eredményét. Ez nagyon viccesnek tűnt számomra, tekintve, hogy a Post nemrég Pulitzert nyert egy olyan történetért, amelyet az alapoktól kezdve ők találtak ki. Ennek ellenére megszerveztem egy titkos beszélgetést a riporter és „Emily” között. Soha többé nem hallottam a Posttól, legalábbis nem ebben a minőségben.
Egy bizonyos ponton belefáradtam az újságírásba. Egy nap a főszerkesztő New Yorkba hívott egy reggelire a Windows on the Worldbe, a World Trade Centerbe, ahol tudtam, hogy fel akar ajánlani nekem egy irodavezetői állást a lap egyik kulcsfontosságú irodájában. Nemet mondtam neki. Nem sokkal később megnősültem – ráadásul vakrandi volt –, és a feleségemmel Baltimore-ba költöztünk, ahol írtam néhány kiadatlan regényt, írtam néhány tiszteletreméltó szabadúszó cikket, segítettem felnevelni néhány gyereket és megírtam az első könyvemet, a The Naked Consumert, amely arról szólt, hogyan kémkednek a vállalatok az egyes fogyasztók után. Imádtam azt a könyvet. Senki más nem szerette. Nehéz volt, de boldog voltam.
Egyik dolog hozta a másikat, és most már hét könyv van a tarsolyomban, és a nyolcadik is úton van. Manhattanben élek a vakrandikat kedvelő feleségemmel, három lányunk van, mindegyiknek van állása. Szeretek főzni és teniszezni – nem egyszerre, bár az is érdekes lenne. Túl sok vörösbort iszom, szeretem a martinit és a száraz humort, szerintem az Airplane! a valaha készült legjobb vígjáték, és szenvedélyesen szeretem a sötét, komor skandináv krimiket. Ahogy egy barátom mondja: „A skandinávok tudják igazán, hogyan kell embert ölni.”